| |
Ezek a szavak vannak kiemelve: Angol zászló 2012. február 02, csütörtök
| 09:12
|
Anonymous - A Névtelen Hadsereg bosszúja
[Hetek]
|
| |
"Világháború a nemzetközi virtuális térben", "az Anonymous-csoport megtorol", "európai parlamenti képviselők adatait lopták el" - egyre gyakoribbak a hackercsoportok támadásai. Állami honlapok, bankok oldalai a leggyakoribb célpontok, de nem ritkák a civil "áldozatok" sem. Egy hírhedt szaúd-arábiai hacker több tízezer izraeli bankkártya számát és személyes adatait tette közzé a világhálón, amit egy izraeli számítógépes csoport hasonló módszerekkel torolt meg.
Később Izrael Iránnal került virtuális téren is konfliktusba, mivel teheráni számítógépes kalózok egy kórház, a Haaretz napilap és a The Marker gazdasági újság honlapját törték fel és blokkolták le egy időre. Válaszul izraeli hackerek izraeli zászlót és angol nyelvű, arabellenes szövegeket helyeztek el iráni oldalakon.
Az "online adatháború" új fejezetét jelentik a rettegett Anonymous-csoport támadásai. Ez a hackercsoport az Európai Parlament honlapját törte fel, valamint megtámadta az olasz és a cseh kormány hivatalos oldalait is. Január közepén uniós alkalmazottak személyes adatait bocsátották közszemlére, például e-mail címeket, telefonszámokat, belépőkódokat és bankkártyaadatokat. Ezek után a texasi Stratfor Global Intelligence biztonsági cég honlapját törték föl. A két akcióban összességében 850 ezer bizalmas adatot loptak el - írja az euobserver.com. Ezek a támadások a legtöbbször csupán a hackerek élvezetét szolgálják, ritkán keveredik bele politikai cél. Legutóbb azonban az Anonymous a hamisításellenes törvény kapcsán fenyegetőzött támadással Európában és az Egyesült Államokban egyaránt. Szerintük ez a törvény, amely az illegális letöltéseket büntetné, teljes kontrollhoz vezetne. Videóüzenetükben fel is hívták a döntéshozók figyelmét, hogy ha megszavazzák a jogszabályt, azonnal támadnak.
Egy sejtelmes videóüzenetben még "Magyarország népéhez" is szóltak. "A kormányotok tragikus módon átvert benneteket!A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.
|
2012. január 26, csütörtök
| 16:40
|
Sétáló titkos kódok
[Hetek]
|
| |
Az Egyesült Államok hadseregében szolgáló katonák között főleg indián származású híradósok voltak azok, akik az angol nyelvű parancsokat, üzeneteket a saját anyanyelvükre fordítva továbbították. A rádión vagy telefonon továbbított üzeneteknél azonban fennállt a lehallgatás veszélye, ezért fontos volt azok rejtjelezése.
A kódbeszélők története az első világháború végén kezdődik, amikor egy bizonyos Lawrence százados véletlenül felfigyelt arra, hogy két indián származású katonája csaktó nyelven társalog. Megszületett az ötlet, és Lawrence összegyűjtötte a zászlóaljban szolgáló mind a nyolc csaktó katonát. Később már a 36. gyalogsági hadosztály tizennégy csaktó katonáját képezték ki arra, hogy a híradófeladatokat a saját nyelvükön lássák el.
A német katonai vezetés tudott az első világháborús indián kódbeszélőkről, ezért a második világháború előtt Hitler harminc "néprajzkutatót" küldött az Államokba, hogy az indián nyelveket tanulmányozzák. A sokszor még ábécével sem rendelkező nyelv és nyelvjárás megismerése - főleg az írásbeliség hiányában - azonban túl nagy feladatnak bizonyult. Annyit viszont elértek a németek, hogy az amerikai katonai vezetés - akik tudtak a német kutatók tevékenységéről - csak kis létszámban alkalmazott indián kódbeszélőket az európai hadszíntéren. A normandiai partraszállásban tizennégy komancs kódbeszélő vett részt.
A navahó nyelv használatát Phillip Johnston javasolta, aki egyike volt azon huszonnyolc fehér amerikainak, akik ismerték a nyelvet. Johnston egy misszionárius fiaként navahó rezervátumban nőtt fel a század elején. Sokat hallott a hadseregben szolgáló komancs kódbeszélőkről, és ekkor támadt az ötlete, hogy a navahó mint az egyik legnépesebb, de írásbeliséggel nem rendelkező törzs nyelve különösen alkalmas lehet a feladatra. Az amerikai tengerészgyalogság lelkesen támogatta Johnston javaslatát, és rögtön kétszáz kódbeszélőt igényeltek, kezdetben azonban csak harminc alkalmas személyt sikerült találni. A navahók az üzeneteket nem csupán a saját nyelvükre fordították, hanem - a memorizálást megkönnyítendő - kitaláltak egy meglehetősen bonyolult rendszert, amelyben az angol katonai szavak, fogalmak mindegyikének megfeleltettek egy navahó szót. Az üzenetek a szavak értelmetlen, nyelvtanilag helytelen sorozatának tűntek.
A navahóknak oroszlánrészük volt az amerikai csapatok csendes-óceáni hadműveleteinek sikerében, mivel a japánok - bár lehallgatták az amerikai rádió- és telefonbeszélgetéseket, és sejtették, hogy indián nyelvről van szó - soha nem tudták feltörni a kódot. Azok a navahók, akik kódbeszélők voltak, még törzsbéli társaikkal sem oszthatták meg a titkot. A harcok idején különösen őrizték őket, nehogy fogságba essenek. Ha valamelyikük az ellenség kezébe esett volna, társának azonnal le kellett volna lőni. A japánok egy alkalommal hosszasan vallatták a fogságukba esett Joe Kieyoomia navahó származású őrmestert, aki nem vett részt a kódbeszélő programban, és bár sejtette, miről lehet szó, nem árult el semmit a japánoknak. Az őrmestert többször brutálisan megkínozták, ő azonban a csodával határos módon túlélte a bántalmazásokat. Ha kínzás helyett a japánok kriptográfus által faggatták volna a foglyot, akkor valószínűleg feltörhető lett volna a pár száz szavas kódszótár. A rejtjeles beszéd egészen 1968-ig titkosítva volt.
A természetes nyelvek, így a navahó előnye is a bonyolultságában volt. Nehéz megfejthetősége mellett alkalmazása gyorsabb volt, mint a matematikai kódolás. A kódolási folyamatot ugyanis - mivel számítógépek ekkor még nem léteztek - mechanikusan kellett volna végrehajtani. A navahó kódbeszélők 20 másodperc alatt tudtak titkosítani egy háromsoros angol nyelvű szöveget. Mechanikus titkosítással ugyanez 30 percet is igénybe vehetett volna. Amikor a kódfejtő megkapott egy üzenetet, az néha értelmes navahó mondatokból állt, de gyakran látszólag kapcsolat nélküli szavak felsorolása volt. Persze csak kevés szót kellett kibetűzni. A gyakran használt szakszavak fordítására a navahó újoncok költői fantáziával megalkották a hadászati szótárt. Ebben a különböző repülőgépféléket madarakról, a hajókat halakról nevezték el. Néhány példa: a "besh-lo" (iron fish, azaz vashal) jelentése tengeralattjáró, a "dah-he-tih-hi" (hummingbird, azaz kolibri) jelentése vadászgép. A kódfejtőnek ilyenkor a szavakat angolra kellett fordítania, de ekkor csak az angol megfelelő első betűjét használta. Azaz a navaho "wol-la-chee" (ant, azaz hangya), "be-la-sana" (apple, azaz alma) és "tse-nill" (axe, azaz balta) mindhárom az "a" betűvel egyenértékű volt. Nézzük meg, mely szó lehet a következőképpen kódolva: "tsah (needle - tű), wol-la-chee (ant - hangya), ah-keh-di-glini (victor - győztes), tsah-ah-dzoh (yucca - jukka)". A kiemelések segítenek. (A megfejtés a cikk végén található!)
A sikerek ellenére azonban a navahó kódfejtők sokáig nem kaptak elismerést. Azért kellett még hosszú évtizedekig a névtelenség árnyékában élniük, mert nyelvükre mint titkosítási eljárásra a háború után is szükség volt. Végül azonban Ronald Reagan, Bill Clinton és George W. Bush elismerték a második világháborús navahó kódfejtők munkáját, és a Pentagonban kitüntették őket. Ma már csak kevesen élnek. Munkájuk megbecsüléseként, valamint az elesett kódfejtőknek emléket állítva döntöttek úgy a Fehér Házban, hogy a november az ő tiszteletükre legyen az Amerikai Indián Örökség Hónapja.
(A megfejtés: NAVY, azaz haditengerészet.)
Keith M. Little álma az arizonai navahó kódfejtők múzeuma
Keith Little 1924 márciusában Arizonában, Tonaleaban egy navahó családban látta meg a napvilágot. Mindössze 15 éves volt, amikor értesült a Pearl Harbor-i támadásról. Az esemény felkorbácsolta hazafias érzelmeit, és megpróbált felvételt nyerni az Egyesült Államok hadseregébe, ám fiatal korára tekintettel elutasították. 1943-tól azonban, 17 éves korától a háború végéig szolgált. Ott volt a Marshall-szigeteken, Sai Paiban és Iwo Jimában. Ahogy a fiatal indián kódfejtők többsége, eleinte ő sem volt tisztában munkája jelentőségével, ez csak jóval később vált számára nyilvánvalóvá. A felismerés döbbentette rá arra, milyen fontos megőrizni a kódfejtők történetét az utókor számára. Mint a Navahó Kódfejtők Szövetségének elnöke utolsó éveit azzal töltötte, hogy támogatást szerezzen egy jövőbeli Kódfejtő Múzeum számára. Egy olyan helyet képzelt el, ahol az emberek többet megtudhatnak a híres második világháborús kódfejtő csoportról, azokról, akik nyelvüket fegyverként használták. Családja reméli, hogy Keith álma valóra válik, és felépül Arizonában a múzeum, mely emléket állítana a kódfejtőknek.
Mikor céljairól kérdezték, mindig hangsúlyozta, hogy szeretné a fiatalságot a minőségre való törekvésre megtanítani, és arra, hogy egy nagyobb ügyet szolgáljanak, olyat, ami túlmutat a puszta kötelességtudaton. Továbbá szerette volna jobban megismertetni a navahó kultúrát, hagyományokat és életmódot, melyeket nagyra tartott. Arra a kérdésre, hogy miért vett részt a háborúban, ennyit válaszolt: "Mert Japán alattomosan támadta meg Amerikát. Kötelességemnek éreztem megvédeni népünket, földünket és országunkat. Az volt a célom, hogy harcoljak az ellenséggel, fegyverrel vagy bármi mással. Mikor beléptem a tengerészgyalogságba, még semmit se tudtam a kódról. Döbbenetes volt az első találkozásom azokkal a navahókkal, akik a Pendleton Táborban kidolgozták a kódolt nyelvet." Úgy emlegette őket, mint "sétáló titkos kódok"-at, akik olyan létfontosságú üzenetek hordozói, melyeket el kellett pusztítani, miután elküldték vagy megkapták őket. "Ez már önmagában bámulatos volt - zseniális, egyben a lehető legbiztonságosabb módszer." Keith büszke volt indián származására. Azt mondta: fontos megérteni, hogy a kulturális sokszínűség hozzájárul Amerika erejéhez.
Keith M. Little 2012 januárjában halt meg 87 évesen. Mára mindössze három navahó kódbeszélő maradt életben. (Landauer Dóra)
|
2012. január 20, péntek
| 16:36
|
Afganisztán: Mission Impossible
[Hetek]
|
| |
2001-től négy és fél évig tudósította Brüsszelből a Bruxinfó hírügynökséget, majd kollégája invitálására Libanonba ment, a Hezbollah és Izrael között 2006-ban kirobbant háború kellős közepére. Csakhogy mire odaért, a harcok elültek. Az ott tapasztaltak azonban elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy eldöntse: egész életében válságövezetekbe utazó, szabadúszó újságíró szeretne lenni. Miután hiába várt fél évet egy újabb konfliktus kitörésére, szorult anyagi helyzetére való tekintettel keresett magának egy másik háborút.
Miért pont Afganisztán?
- 2007-2008 fordulóján az iraki háború már kezdett lecsengeni, kifutóban volt a sztori, Afganisztán viszont kezdett visszajönni. Logikus választásnak tűnt.
Benyúltál a farzsebedbe, előrántottad a bankókat, és irány a reptér?
- Majdnem. Sosem indultam el úgy, hogy ne beszéltem volna le három-négy újsággal, mennyiért veszik át a cikkeimet. A befolyó pénzből tudtam fizetni a repülőt, a hotelt, a tolmácsot, a sofőrt stb.
Ekkor voltál hány éves is?
- Huszonkilenc.
Mérlegelted a kockázatokat?
- Az biztos, hogy ha az ember ilyesmire adja a fejét, akkor nagyon tisztában kell lennie saját motivációival, mert könnyen pórul lehet járni. Elsősorban magamnak kellett megmagyaráznom, miért csinálom. Csak azért, hogy készítsek egy-két fotót, és azt jó esetben lehozza egy rangosabb magazin, bulinak jó, de ahhoz kevés, hogy játsszak a halállal. Ennél alaposabb okra volt szükségem.
Miben találtad meg a legitimáló tényezőt? Csak nem az adrenalin-fröccsben?
- Az egy mítosz, felejtsd el! Maximum akkor tódul az adrenalin, ha lőnek rád. Akkor találtam meg a számomra is igazolható okát afganisztáni munkámnak, amikor először futottam össze magyar katonákkal, 2009 nyarán. Tálibokra vadásztak a hegyekben. Ez gyakorlatilag tisztogató akció, államilag dotált emberrablás, bemegy egy helikopter, és "kiemelik" az ellenséget. Ha ellenállás van, lőnek. "Elfogni vagy megölni" - így hívják az ilyesmit. Nem mondom, érdekes írni francia és amerikai katonákról is, de nem olyan fontos, mint a magyarokról. Az újságíró azért van, hogy tájékoztassa a közvéleményt, az embereknek ugyanis tisztában kell lenniük azzal, hogy mit csinálnak a hazájuk katonái az ő nevükben külföldön. Egy csomó pénzt költünk rájuk, és ott a zászló a vállukon.
Gondolom, ahhoz, hogy rámozdulhass a témára, szükség volt a Honvédelmi Minisztérium engedélyére is.
- Lejelentkeztem a minisztériumban a kabinetfőnöknél, és feltártam, hogy szeretnék könyvet írni a magyar katonákról. Miután a vezérkari főnököt is meggyőztem, támogatták.
Valahol nyilatkoztad, hogy olyan dolgokat írtál le, amit, ha egy katona mondott volna el, akár hadbíróság elé került volna érte.
- Egy katona nem beszélhet semmiről engedély nélkül.
Akkor te kapóra jöttél a honvédségnek, mint aki végre leírja, mi újság van odakint?
- A kint lévő egységeknek jogos igényük volt, hogy elmondhassák az embereknek, hogy ez a Magyar Honvédség már nem az, mint húsz-harminc évvel ezelőtt volt. Végre van igazi feladatuk, és nem alkoholisták, akik jobbára árvízkor pakolnak homokzsákot. Sokkal nagyobb intelligenciát, szervezőkészséget és felkészülést igénylő feladat Afganisztánban egy békét kikényszeríteni és fenntartani, mint egy ezer tankos hadsereget működtetni. És tudod, mi a vicces? Hogy egészen jól csinálják.
Könyved összegzésében azt írod, hogy odamentünk kicsit rendbe tenni a dolgokat, és belesodródtunk egy olyan típusú háborúba, amilyenben a második világháború óta nem vettünk részt. Ezt hogy érted? Nem tudtuk, mire vállalkozunk?
- Senki sem tudta. 2004-ig Amerika úgy tartotta, hogy Afganisztán az a háború, ahol minden jól megy, és Irakra koncentráltak, ahol viszont rosszul állt a szénájuk. Először mindenki úgy készült, hogy ez csak békefenntartás lesz, aztán lépésről lépésre rosszabb lett a helyzet. 2006-ban nagyon keményen kezdtek visszajönni a tálibok, és sem a politikusokban, sem a közvéleményben nem realizálódott, hogy Afganisztán lassacskán darabokra hullik szét. A NATO hagyományosan "macsó" tagjai, az angolok, az amerikaiak és a hollandok fel voltak erre készülve, de a többiek nem igazán. Szép fokozatosan értettük meg, hogy itt szó nincs békefenntartásról, mivel a békének nyoma sincs. Egyre nagyobb szükség volt viszont olyan egységekre, akik hajlandóak visszalőni, támadó műveleteket is végrehajtani.
És nekünk voltak ilyen egységeink?
- Magyar részről az volt a kalkuláció, hogy ha komolyan gondoljuk a szövetségesi kötelezettségeinket, akkor itt az ideje, hogy felmutassunk valami többet annál, mint amit korábban vállaltunk, és ráadásul meg sem tudtunk tartani. Gondolok például arra, hogy a honvédelmi költségvetésünk egy évtizede nem éri el azt a szintet, amit a NATO-nak megígértünk. A Déli Áramlat-szerződés miatt pedig 2008-ra Amerikával is kissé megbillentek a kapcsolataink. Azzal, hogy küldtünk egy harcoló alakulatot, legalább mutattunk némi lojalitást.
Hány emberről beszélünk?
- Harmincról. Egy hatvanfős különítmény felét adtuk mi, és felét az amerikaiak. Plusz a különleges műveleti csoportban egy tucat.
Egyenrangú partnerként vettünk részt az akciókban?
- Abszolút. Sőt! Abból, amit én láttam, úgy tűnt, hogy a magyarok sok tekintetben profibbak voltak, mint az amerikaiak.
Konkrétan?
- Az amerikaiak nagyon akartak harcolni, kicsit cowboyosra vették a figurát, agresszívak voltak, ami nem mindig sült el jól. A magyarok fegyelmezettebbek voltak, tudták, hogy a feladatuk az afgán rendőrség és hadsereg helyzetbe hozásáról, támogatásáról szól. Különösen a fiatal tiszti generáció tett rám elképesztően jó benyomást: felkészültek, talpraesettek, nyitottak az afgánokra, kimondottan jó fejek voltak. Megmondom őszintén, tele előítéletekkel mentem oda, és nagyon kellemeset csalódtam.
Azt hogy kell érteni, hogy a szövetség támogató egységei az afgán erőket hozzák helyzetbe?
- A műveleti támogató és összekötő csoportok mentorcsoportokra vannak felosztva, akik az afgán zászlóalj négy századából egyet-egyet segítenek. Minden ilyen mentorcsoport hét-kilenc emberből áll, élén egy századparancsnoki mentorral, aki az ő afgán századparancsnoki partnerét pátyolgatja. Mindent együtt terveznek meg, és jellemzően az a szokás, hogy a mentor követi az afgánt az akciókba. Golyózáporban tud kialakulni igazi együttműködés.
Az afgán tisztek elfogadják ezt a fajta segítséget? Akceptálják a szakértelmet?
- Az afgánok jól tudják, hogy rászorulnak a NATO-ra. Kétélű a dolog, mert nem biztos, hogy a századparancsnoki mentor jó tanácsot ad a nála sokkal tapasztaltabb afgán századparancsnoknak. Miközben az afgánoknak nagy szükségük van a külföldi technológiai fölényre, a harcászatilag nagyobb intelligenciára, a logisztikai támogatásra. Ha holnap kivonulna a NATO Afganisztánból, mindennek vége lenne.
Mennyire erodálja a lelkesedést, hogy a kialakult káoszban nem tudni, ki az ellenség? Kapál egy paraszt, majd amikor már elmentél mellette, felkapja a páncélöklöt, és bumm... Ráadásul a rivális afgán csoportok egymás és a NATO ellen is harcolnak. Az egész helyzet csak a táliboknak kedvez.
- Az alaphelyzet az, hogy mindenki ellenség, és legfeljebb kiderül, hogy mégsem. Ennek ellenére nem szabad letagadni, hogy különösen az elmúlt egy-két évben számos eredményt elértek a szövetségesek. Ugyanazt a modellt próbálják alkalmazni, amit Irakban: behoznak 30-40 ezer extra katonát, megpróbáljuk minél több területről kiszorítani a tálibokat, és a hátrahagyott egységek fenntartják a rendet, míg valamiféle civil adminisztráció ki nem alakul. Ha kell, lefizetjük a helyieket, hogy alakítsanak civil milíciákat. Az afgánok többsége elutasítja a tálib mozgalmat, amely főleg a pastu etnikumra támaszkodik. Erre az országos ellenszenvre építve lehet valamiféle összefogást kialakítani a kormányerők és a helyi milíciák között.
2006 után minden évben nőtt a NATO elleni támadások száma, most volt az első év, amikor csökkent. A tálibok nagyrészt még a legendásan megvívhatatlan déli területekről is kiszorultak. Úgy érzem, hogy ha a szövetséges erők ebben a tempóban tudják megtisztítani a tálibokkal fertőzött területeket, akkor a 2014-re beígért távozásuk után mégsem lesz hirtelen összeomlás. Valami káosz mindig jellemezni fogja az országot, de az már nem lesz, ami a szovjetek után maradt.
Ezek szerint Afganisztán demokratizálása lehetetlen?
- Talán ez már nem is cél. Mindenki nagyon elégedett lenne azzal is, ha egy olyan, viszonylag stabil államrend alakulna ki, amely nem engedi vissza a szélsőségesen Nyugat- és civilizációellenes iszlám gerillákat, az al-Kaidát és a tálibokat, és így bizonyos fokig garantálható az ország működtetése, illetve az emberek fizikai biztonsága. Azt szokták mondani, hogy a demokrácia csak olyan országban létezhet stabilan, ahol a GDP minimum 6-7 ezer dollár. Afganisztán a világ öt legszegényebb országa között van.
Figyelembe véve, hogy - Boszniát és Koszovót nem számítva - ez a NATO első igazi háborúja, mekkora szerep jut a történetben a presztízsnek?
- Nem ez a lényeg, de ez is benne van a pakliban. Nem lehet egyszer csak hazajönni és rendezetlenül, szétesett állapotában magára hagyni a térséget. Pakisztán is iszonyatos állapotban van, ráadásul atombombája olyan stratégiai kockázatot hordoz magában, amivel nem biztos, hogy együtt lehet élni.
Ha tényleg ennyire ügyesek vagyunk Afganisztánban, akkor a magyar politika miért nem tudta ezt idehaza eladni a közvéleménynek, miért hallgattak róla mint valami félresikerült projektről?
- Ennek több oka is van. Egyfelől nem akarták olyan nagyon kommunikálni, hogy a mieink harcolnak is odaát. A magyar közvélemény elképesztően pacifista: mit csinálunk mi Afganisztánban, mi közünk az egészhez, miért lövöldözzük a szegény afgánokat, stb. Nem olyan könnyű egy politikusnak eladni egy harcoló missziót a világ másik végén.
Ha általános ellenszenv alakul ki a misszióval kapcsolatban, az nyomást helyez a kormányra, miközben nulla a mozgástere, hiszen a NATO-tagságunkból eredő kötelességünket teljesítjük. Másrészt az sem igaz, hogy eltitkolták volna, hiszen akkor nekem sem adtak volna lehetőséget, hogy könyvet írjak az egészről. És van még valami: ez elsősorban nem a minisztérium vagy a katonák sara, hanem a médiáé. Az újság-írókat pedig nem érdekli ez az egész.
Talán, mert nincs benne akkora szenzáció.
- Hogyne volna! Sokba kerül és veszélyes. Mi kell még?
Több helyen említed a könyvben, hogy bizonyos értelemben a magyar katonák is cinikusan viszonyultak ehhez a háborúhoz. Ha idevesszük a politikusokat és a közvéleményt is, akkor ismét megérkezünk a jó öreg magyar provincializmushoz - Tálas Péter biztonságpolitikai szakértő szavaival élve -, az expanzív gondolkodás képességének vagy szándékának hiányához.
- Azt azért ismerjük el, hogy Afganisztán nagyon-nagyon távoli sztori. Valóban nem mindenkinek evidens a kapcsolat a mi közvetlen vagy akár közvetett nemzeti érdekeink és az ő nemzeti biztonságuk között. Szeptember 11-én bebizonyosodott: ha hagyjuk, hogy a terroristák sátrat verjenek az afgán hegyekben, a következő lépésben akár repülőgépeket is vezethetnek a városainkba. Személy szerint nem látom annyira erősnek ezt a veszélyt, hogy emiatt megérje ott 140 ezer fő NATO-katonát állomásoztatni, és évente elkölteni erre iksz százmilliárd dollárt vagy eurót.
Magyarországon talán ezért is reagálnak erre sokan zsigeri szkepszissel és a hozzá kapcsolódó összeesküvés-elméletekkel, melyek közül a legnépszerűbbek szerint az amerikaiaknak csak az olaj kell, illetve körbe akarják keríteni Kínát. De szerintem tartozunk azzal az ott harcoló és az életüket kockáztató magyar katonáknak, hogy nem utasítjuk el automatikusan ezt a háborút, hanem megpróbáljuk megérteni, és formálni egy intelligens - adott esetben akár elutasító - véleményt.
Nemzetközi összehasonlításban milyen aránynak számít a magyar részről négy év alatt elszenvedett hét halálos áldozat?
- Hasonló méretű országoknak is körülbelül ennyi. Ahhoz képest, hogy csaknem három éve két harcoló egységünk is van odakint, azt kell mondanunk, hogy - még ha fájdalmas is a tény - ez nem olyan nagy szám. Amikor 2010 augusztusában meghalt két magyar katona, akkor a frissen kinevezett honvédelmi miniszter tett egy kósza kísérletet, hogy hazarendelje a magyar kontingenst, de Washington nem tartotta olyan jó ötletnek. Maradtunk.
Hova mész legközelebb?
- Szíriába, amint be lehet jutni.
|
2012. január 19, csütörtök
| 10:57
|
A Jobbik EU-ellenességének háttere
[Hetek]
|
| |
Noha az uniós zászló elégetésére a legutóbbi tüntetésükig még nem kerítettek sort, a Jobbik politikusai az elmúlt években többször is követelték Magyarország Európai Unióból való kilépését. A szélsőjobboldal EU-hoz való viszonyát tekintve tehát nem történt változás, pártpolitikai értelemben viszont igen. E téma kapcsán ugyanis élesen láthatóvá vált, hogy a január elején rendezett demonstrációkon felbomlott az ellenzéki pártok - nem túl erős, de alkalmilag kétségtelenül megmutatkozó - együttes kormányellenes fellépése. A kormányoldal és az ellenzék 2011 második felében felerősödő szembenállása helyett ismét a baloldal és a jobboldal ellentéte vált meghatározóvá.
Ebből a szempontból jellemző momentumként említhető, hogy míg december 23-án a jobbikos Gaudi-Nagy Tamás még a rendőröket figyelmeztette az LMP-s képviselők és aktivisták Parlament előtti akciója során, addig a január 2-ai, Operaház előtti ellenzéki tüntetéshez a Jobbik már nem csatlakozott, a párt EU-ellenes demonstrációján pedig nem győzték hangsúlyozni, hogy a "nemzeti oldalnak" vissza kell foglalnia az utcát "balliberálisoktól".
A Jobbik látványosabbá tett EU-ellenessége túlmutat tehát önmagán, és a hazai pártpolitikai színtéren zajló mozgásokkal is összefügg. Bizonyos értelemben helyére kerültek a dolgok: a szélsőjobboldali párt egyszerre igyekszik megkülönböztetni magát a kormányoldaltól, valamint a számára még inkább elfogadhatatlan baloldali és liberális ellenzéki pártoktól, mozgalmaktól. Erre pedig kiválóan alkalmas az Európai Unió teljes elutasítása, ezen a téren ugyanis az ellenzék uniópárti álláspontot elfoglaló részével lehetségessé válik a nyílt szembenállás, a Fidesz pedig minden "szabadságharcos" érve ellenére sem lesz képes követni a Jobbikot.
Utóbbi vonatkozásban nem mellékes, hogy az elmúlt hetekben az Orbán-kormány egyre bizonytalanabb helyzetbe kényszerült. Miközben igyekezett fenntartani álláspontját, miszerint a nemzeti szuverenitás megtartására irányuló küzdelmet vív a nemzetközi nagytőke és a vele szövetséges baloldali és liberális hegemóniával szemben, éppen az EU-val és az IMF-fel folytatott tárgyalások kezdik ki az érveit. A Jobbik nem véletlenül ekkor éget uniós zászlót, jelezve a kormánypárti sajtó által is a Magyarország elleni nemzetközi összeesküvés gondolatára hangolt jobboldali választói közönségnek, hogy ők bizony levonják a határozott következtetést azokból az állításokból, amelyeket egyébként a kormányoldalon is megfogalmaznak. Ez a következtetés pedig a Jobbik január 17-én kiadott közleménye szerint így szól: "Igaza van azoknak, akik azt mondják, Brüsszel nem Moszkva. Annál sokkal rosszabb, hiszen amíg Moszkva egy nyíltan és bevallottan elnyomásra, valamint katonai megszállásra épülő rendszert működtetett, addig Brüsszel álcázva, a »demokrácia« és a »szabad világ közös értékeinek« hazug jelszavai mögött hajtja végre »gyarmatosító politikáját«."
A Jobbik kezére játszik az is, hogy az elmúlt időszakban az Európai Unió és Magyarország között felerősödő konfliktusok az unióellenességet társadalmi szinten is erősíthetik.A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.
|
2012. január 14, szombat
| 16:35
|
Lángoló csillagok: színpadias zászlóégetés a Jobbik tüntetésén
[HVG - Itthon]
|
| |
Az Európai Unióból való kilépés szükségességét hangsúlyozta a Jobbik elnöke pártjának szombati demonstrációján, amelyet az Európai Bizottság magyarországi képviseletének épülete elé szerveztek. A rendezvény résztvevői a színpadon egy uniós zászlót is elégettek.
|
2012. január 12, csütörtök
| 16:20
|
A széles ÚTON
[Hetek]
|
| |
Az amerikai kiadást követően négy évvel magyarul is megjelent Jack Kerouac kultikus regényének legújabb kiadása. "Az eredeti tekercs" alcímet viselő könyv tekinthető kritikai kiadásnak is. Különlegessége, hogy az eddigi kiadásokban álnéven szereplők az eredeti nevüket viselik. Sokkal érthetőbbé válik, hogy a könyv miért vált az ellenkultúra, a konvenciók ellen lázadók hitvallásává. Ha elolvassuk és átgondoljuk, meg fogjuk érteni, hová vezet ez az út. Sehova.
Jack Kerouac legismertebb regényének kéziratával 1951 elején rontott be Robert Giroux-hoz, aki barátja és szerkesztője volt. Maga a kézirat önmagában meglepő volt. Egy harminchat méter hosszú tekercs, amely összeragasztott írógéplapok tömegéből állt. A bekezdések nélküli szöveg már önmagában megdöbbentette Giroux-t. Hát még, amikor a szerző kijelentette, hogy az egész írást a "Szent Lélek diktálta". Ki volt Jack Kerouac? Hogyan, mikor született az Úton? Kik a főszereplői? Milyen hatása volt és van a mai napig is? Vajon miről szól valójában?Jack Kerouac hatévesen tanult meg angolul. A francia gyökerekkel bíró család gyermeke ezt a nyelvet használta otthon a mindennapokban. A kis Jack már tízéves kora előtt elhatározta, hogy író lesz. Ettől kezdve mániákusan írt, mindenhová jegyzetfüzetekkel ment, és a legapróbb részletekbe menően feljegyezte mindazt, amit gondolt, és ami történt vele. Levelezése is erről árulkodik. Közben vándorló életmódot folytatott. Nem volt állandó otthona, váltakozva lakott a különböző rokonainál. Tengerésznek is állt, előbb az Egyesült Államok Kereskedelmi Flottájában, majd a Hadiflottában szolgált. A második világháború során azonban pszichiátriai indoklással leszerelték. Ezt követően ismerkedett meg azokkal az emberekkel, akik társai voltak a csavargásban. Ők azok, akik könyveinek hőseit adták. A tulajdonképpeni beatnemzedék zászlóvivőiről van szó. Közöttük volt a magyar olvasó számára leginkább ismerős két író: William Burroughs (többek mellett a Meztelen ebéd szerzője) és Allen Ginsberg (az Üvöltés című, ma már legendásnak tekinthető vers szerzője). A közös beszélgetések, kábítószer- és alkoholmámorban eltöltött napok, a csavargások szülték meg Kerouac írásait.
Az Úton végleges szövege hét éven keresztül íródott feljegyzésekből állt össze. A könyvhöz kapcsolódó legenda szerint a szerző három héten keresztül, magát benzedrinnel és kávéval felpörgetve írta a szöveget. Ehhez kapcsolódik a százhúsz láb, azaz harminchat méter hosszú kézirat története is. Kerouac állítólag azért ragasztotta össze a papírlapokat, hogy az alkotás lendületét még a lapok cseréje se törje meg. Ezzel a tekerccsel állított be szerkesztőjéhez, és erről jelentette ki, hogy semmiféle szerkesztést és tördelést nem hajlandó rajta eszközölni. Innen számíthatjuk azt a hat évig tartó huzavonát, amelynek eredménye lett az a változat, amely egészen 2007-ig, a teljes és eredeti tekercs szövegének megjelenéséig ismert volt a széles olvasóközönség előtt. Azonban mire 1957-ben kiadták az Útont, már számos változás történt a szövegben. Például a kiadó megkövetelte, hogy a szereplők eredeti nevét meg kell változtatni. Kihagyták a szélsőséges történések vagy éppen az egyes szereplők homoszexuális kalandozásainak leírását. A tördelés valóban megtörte azt a prózaformát, amelynek megalkotását Kerouachoz kötik. Ez a spontán próza, amelynek alapelvét úgy fogalmazta meg: "az első gondolat a legjobb", a szöveg dinamikája a dzsessz-zene bebop stílusának pulzálásához és a kilégzés-belégzés ritmikájához köthető (érdekes módon a híres cseh író, Bohumil Hrabal hasonló módszert említ írásainak elkészítésekor).
1957 júliusában jelent meg az Úton, amely már korántsem emlékeztetett az eredetire. Ugyanis, amikor Allen Ginsberg híres verse, az Üvöltés 1955-ben megjelent, és sikert aratott, Kerouac érezte, hogy lépnie kell regénye ügyében. Bement kiadójának irodájába, és kijelentette, hogy bármilyen változtatáshoz hajlandó hozzájárulni a megjelenés érdekében. Tehát a spontán próza alapművéről kijelenthetjük, hogy a leg-
inkább átírt és tudatosan megszerkesztett művek egyike. A megjelenést követően a kritikusoktól pozitív vélemények hangzottak el: Amerika új hangjának nevezték a szerzőt.
Kik is szerepelnek a regényben? A szerző korának azok a gondolkodói, írói jelennek meg a műben, akik a későbbi évtizedek amerikai és az ifjúsági zenéken keresztül a világ fiatalságára a legnagyobb hatással bírtak. Az egyik főszereplő maga Jack Kerouac, akinek valóságos csavargásai adják a történet alapját. Az öt részből álló munka bemutatja a második világháború utáni Amerika jellegzetes alakjait, akik keresztül-kasul megtalálhatók a kontinensnyi országban. A főhősök velük találkoznak, róluk alkotnak véleményt, és keresik önmagukat az utazások során.
A regény központi figurája Neal Cassidy. Ez a coloradói Denverben született fiatalember, akit borzasztó családi körülményei (fiatalon elveszti anyját, apja egy csavargó alkoholista) igazi vesztessé tesznek. Ennek ellenére egy látens homoszexuális denveri ügyvéd, Briverly több társával együtt kiemeli az utcagyerekek közül, és megpróbálja a tehetséges fiút jó útra állítani. Cassidyvel azonban kudarcot vall, hiszen nem lesz a társadalom hasznos tagja, hanem megszállott csavargóként járja az utakat, városokat. Híres író akart lenni, de sokkal inkább lett ihletője irodalmi műveknek, mint alkotója. Kerouac regényében az 1947-51 közötti évek együttes és lázas útkeresése rögzült. A regényben bemutatott Cassidy a valóságban is megszállottként bolyongott és csapongott. Több házasságon "esett át" ezekben az években, és bizony a bigámia fogalmát is kimerítette. Jó barátságot ápolt Ken Kesey-vel is, annyira, hogy a híres Száll a kakukk fészkére című regény főszereplőjének karakteréhez részben mintát is adott. Amikor az 1960-as évek közepén a hippikultúra és a tudatmódosító szerek (többek között az LSD) legalizálása körüli társadalmi és politikai vita zajlott az Egyesült Államokban, Kesey és Cassidy egy Further nevű busszal átszelte a kontinenst, hogy támogatásukról biztosítsák Timothy Learyt, az LSD legalizálásáért küzdő egykori pszichológust. A buszt Cassidy vezette folyamatos LSD-mámorban, az utazókat pedig a szája előtt lévő mikrofonon keresztül tájékoztatta aktuális vízióiról.
A regényben megjelenik Allen Ginsberg is, akinek költői munkásságról Kerouac ironikusan szól. Minden verseskötetét "búbánat" ciklusnak nevezi. A regényben csupán annyi a szerepe, hogy a főszereplő Cassidyt beavatja a keleti misztikába, és szeretőjévé teszi. A másik híresség, akiről olvashatunk, William Burroughs író, akinek New Orleans melletti háza a nyugalom szigetét jelenti a vándoroknak. Igaz, hogy a vendéglátó, aki teljesen rabja az ópiátoknak, nem igazán törődik vendégeivel, de azok nem is kívánnak mást, csupán fedelet a fejük fölé. Az előkelő St. Louis-i családból származó Burroughsnak 1950-ben marihuánabirtoklás miatt Mexikóba kellett menekülnie, de ezzel csupán indokot szolgáltatott Kerouacnak és Cassidynek, hogy átlépjék az országhatárt.
A regény hatása tulajdonképpen nem is megjelenésekor, hanem az 1960-as évek elejétől vált elementárissá. Akkor, amikor felnőtt a háború utáni amerikai nemzedék, amely nem a fogyasztásban látta élete értelmét, mint szülei, hanem önmaga megtalálásában. A polgárjogi mozgalomban, a vietnami beavatkozás elleni tiltakozásban, végső soron a fennálló rend teljes elutasításában. Még nagyobb hatása volt az európai fiatalokra, akik közvetlenül láthatták a második világháború következményeit. A vasfüggönyt, a hatalomgyakorlás autokratikus voltát vagy éppen a valamikori nácik beépülését az establishmentbe. A vasfüggöny keleti oldalára becsempészett nyersfordítású példányok csak fokozták a szűk levegőjű kommunista blokkban élők szabadságvágyát. Megmozdította az emberek fantáziáját, hogy kövessék Dean Moriarty (a szerkesztett változatban Neal Cassidy neve) példáját, és megéljék a mérhetetlen szabadságot. Nem véletlen, hogy 1968-ban a prágai tavasz során a csehszlovák fővárosba látogató Allen Ginsberget "május királyának" választották. Első olvasatra Kerouac regénye erről a megélhető szabadságról szól. De mi lehet valójában az üzenete?
A regény valójában arról szól, hogy hősei, akik a második világháború utáni Amerikát elfogadni nem akaró fiatalok, hogyan keresik önmagukat. Keresik, mert nem akarnak olyanokká lenni, mint szüleik. Keresik, mert úgy gondolják, hogy vándorlásuk és kísérletezéseik révén, amelyek nem csupán fizikai szinten, hanem erkölcsileg és spirituálisan is történnek, megismerhetnek valami abszolút igazságot. Körbejárják az Egyesült Államokat, hogy megtalálják ezt a vágyva vágyott igazságot. Kipróbálnak mindent, hogy megtalálják önmagukat. Kacérkodnak a keleti filozófiákkal, amelynek egyik alaptétele az örök körforgás, amelyből csak azok léphetnek ki, akik megvilágosodtak. Az Úton tulajdonképpen ezt a spirituális utazást jelképezi. A regény vége azonban, amikor már a beszélni nem tudó, semmi lényegeset mondani nem képes Neal Cassidyről ír, és bemutatja a konszolidációt választó Jack Kerouacot, aki ugyan még a régi barátra gondol (talán mindig is rá fog gondolni), de már nem találja vele a közös hangot, azt fejezi ki, hogy ebből a körforgásból nem lehet kiszállni. Sem a drogok, sem az alkohol, sem a vad kalandok, sem a misztika révén. Csupán annak segítségével, akinek születéséről a nyugati világ az elmúlt napokban emlékezett.
|
Kezdőlap | Vissza | Oldal tetejére |
|
Kezdőlap
