| |
Ezek a szavak vannak kiemelve: Bőr bútor 2012. február 02, csütörtök
| 13:20
|
Évszázadnyi alkotó élet
[Hetek]
|
| |
Százöt év még történelem tekintetében is hosszú idő, hát még emberi léptékkel mérve. Egy évszázadot felölelő élet sok mindent lát, tapasztal, igazán bölccsé teheti az embert. Érhetik sikerek, de tragédiák, kudarcok is a törékeny életet. Mégis vannak emberek, akik képesek felülkerekedni a reménytelenségen, a kilátástalanságon, pozitív hozzáállással és kitartó küzdelemmel. Ilyen ember volt Eva Zeisel, a világhírű keramikus-tervező is.
A december végén százöt évesen elhunyt tervezőnőt magyar származása ellenére itthon csak szakmai körökben ismerik, pedig a The New York Times olyan zseniális és korszakalkotó formatervezők közé sorolja a személyisége és a munkássága révén, mint Mary és Russel Wright vagy Charles és Ray Eames. Azt gondolhatnánk, hogy a hírnévhez elég volt a tehetsége és a tudása, csakhogy a nemzetközi sikeréhez a történelem által felállított akadályokat is kellett még leküzdenie: börtönt, emigrációt, szegénységet.
Striker Amália Éva vagyonos és kiemelkedően tehetséges értelmiségi családba született 1906 novemberében. Az asszimilálódott zsidó család feje, Striker György, jól menő textilgyárat üzemeltetett, míg anyja, Striker Polányi Laura, történészként szerzett doktori diplomát a Budapesti Egyetemen, amivel nőként úttörőnek számított Magyarországon. Anyja később elismert történész, politikus és feminista lett az Egyesült Államokban. Nagybátyjai is nagyszerűen kamatoztatják tudásukat a természettudományok területein: Polányi Károly szociológusként és közgazdászként ér el eredményeket, míg Polányi Mihály fizikokémikusként és filozófiatudósként válik ismertté. Éva unokatestvére, Polányi János (Polányi Mihály fia) kémiai kutatását pedig Nobel-díjjal tüntették ki 1986-ban.
Az adott családi körülmények között azt hihetnénk, hogy a kis Éva szintén a természettudományok felé vonzódik, de érdeklődése más irányt vesz: festeni szeretne. Ezért a Szilágyi Erzsébet Fasori Gimnázium után a budapesti Képzőművészeti Akadémiára jelentkezik. Azonban egzisztenciális jövőjét szem előtt tartva, illetve a magyar népi kerámiaművészettől ihletetten három szemeszter után az akadémiát otthagyja, és beáll fazekasinasnak Karapancsik Jakab műhelyébe, ahol (az anyai tradíciót folytatva) ő lesz az első nő Magyarországon, aki fazekasszakmunkás-oklevelet szerez. Ezek után mindent megtesz, hogy látóköre bővüljön és formavilága gazdagodjon: 1925-ben ellátogat egy párizsi szakkiállításra, ahol az art decót felváltó modern irányzatokkal, és az akkor feltörő modern iparművészek és ipari tervezők munkáival találkozik. Végül nem is annyira az art deco díszítettsége, inkább a Bauhaus stílusa és Le Corbusier alkotásai keltenek benne nagy benyomást. Igaz, később az akkori letisztult modern stílust, amelyért akkoriban rajongott, túlságosan ridegnek tartja, és úgy érzi, hogy inkább gátolta saját kifejezőeszközeinek kibontakozását. Párizsból visszatérve, inspirációkkal feltöltődve több kerámiakollekciót készít és állít ki Budapesten, amellyel a magyar és külföldi majolikagyárosok érdeklődését is felkelti. 1928-ban meghívást kap Németországba, a Schramberger Majolikagyárba, ahol étkészleteket, asztali tárgyakat tervez.
A munka elvállalása nagy lépés volt számára, nemcsak földrajzi értelemben. Az eddig korongozó fazekasként alkotó Éva innentől kezdve valódi ipari formatervezőnek számított, hiszen a kézműves-gyártó munka helyett csupán a tervezéssel kellett foglalkoznia. Az itteni évek alatt készített tervein egyértelműen a Bauhaus letisztult, ám szögletes, kicsit merev stílusa érvényesül. Ambíciói azonban nem tudnak lenyugodni: Berlin és Ukrajna után, ahol saját stílusát és lehetőségeit keresi, a Szovjetunióba látogat, ügyvéd bátyját követve, aki Sztálin meghívására dolgozik ott mint külföldi szakértő. Éva ekkor már férjével, a lengyel származású Alex Weissberggel érkezik, ám rövid házasság után elválnak. Dolgozik Leningrádban és Ukrajnában, tervezőként, illetve gyárellenőrként. De memoárjaiban a kiemelkedő pozíció ellenére inkább akkori felismeréséről tesz említést. Az excári majolikagyárakban eltöltött idő rádöbbenti, hogy a régi korok stílusait, ahogyan ő fogalmaz: a lírai vonalvezetést akarja ötvözni a modern, letisztult formákkal, szemben az akkori avantgárd irányzatok merev és szögletes, minden finomságot nélkülöző dizájnjától.
A művésznőt sikerei elismeréseként 1935-ben a szovjet kerámiaipar művészeti igazgatójának nevezik ki. Egy évvel később koholt vádak alapján, amely szerint részt vett egy Sztálin elleni merényletben, tizenhat hónapra bebörtönzik. A büntetés nagy részét magánzárkában tölti, menekülését anyja, illetve németországi barátai közbenjárásának, többek között Albert Eisteinnek köszönheti. Később gyerekkori barátja, Arthur Koestler író részben Éva élményeire alapozva írja meg a Sötétség délben című antisztálinista regényét.
A sztálini börtönből szabadulva Bécsbe érkezik, itt ismerkedik meg az ügyvéd és szociológus Hans Zeisellel, akivel 1938-ban egybekelnek. A náci megszállás miatt azonban letelepedés helyett előbb Manchesterbe, majd az Egyesült Államokba menekülnek.
Sürgősen munkához kell látniuk, mivel zsebükben a családi legenda szerint mindössze hatvannégy dollár lapul. Az érkezésüket követő második napon Éva a New York-i közkönyvtárak ipari szakjegyzékeiben majolika- és üveggyárak után kutat. Több gyár foglalkoztatja, a General Mills, a Rosenthal China, majd 1939-ben a brooklyni Pratt Institute-ban helyezkedik el tanárként. Pedagógiája újszerű: a kerámiát az ipari formatervezés szemszögéből oktatja, szemben az addig bevett kézművesfoglalkozásokkal. 1940-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) közreműködésével a pennsylvaniai Castleton China porcelángyár egy étkészlet-kollekciót rendel tőle. A "Museum" kollekciót, amelyet 1946-ban kiállítanak a MoMA-ban, a művészetkritikusok lelkendezve fogadják, pedig az addig megszokott, burjánzóan díszített, túlrészletezett porcelánok mellett az egyszerű vonalvezetésű és friss formatervezésű étkészlet az amerikai közönség számára először idegennek tűnik. Mindenesetre Éva - aki az első női kiállító a múzeum történetében - ezzel a kiállítással nemzetközi ismertséget szerez. Ezután neves amerikai cégek kapui nyílnak meg előtte.
Ezekben az években családja is bővül, két gyermeknek ad életet: lányuk, Jean 1940-ben, fiuk, John Zeisel 1944-ben születik. Házasságuk az ötvenes évekig meglehetősen viharos. A két testvér a mindennapos veszekedéseket, folyamatos vitákat mindkét szülő domináns személyiségével magyarázza a Throwing Curves: Eva Zeisel című dokumentumfilmben.
Az anyaság nagy befolyást gyakorol művészi látásmódjára is: megjelennek a gömbölyded formák, a lekerekített élek, az organikus sziluettek, mindaz, ami a természet hullámzását és finomságát követi. Étkészleteinek darabjai nem egymás mellett álló sokszorosított darabok együttese, hanem kiegészítik egymást, és formailag egy családot alkotnak. Művészfilozófiájához tartozik, hogy a szépség és a praktikum ötvöződjön egy tárgyon belül, valamint hogy egy tervező csak olyan tárgyakat tervezzen, amelyeket használ a hétköznapok során.
1954-ben távozik tanári pozíciójáról és a tervezéssel is felhagy egy időre. Egy fémvázas fotel, amellyel szabadalmi díjat nyer, és néhány, gyűjtőknek tervezett minikollekció - ez a két évtizedes szünet termése. Az ipari tervezéshez a nyolcvanas évek elején tér vissza. Az akkor született tárgyaival addigi munkásságának lényegét ragadja meg: tárgyai sokkal kifejezőbbek, organikusabbak, érettebbek, és a terveivel sikert sikerre halmoz az akkor már a hetvenes évei közepén járó asszony. Neve ekkor már fogalom a dizájn történetében, még életében több retrospektív kiállítást szerveznek korábbi munkáiból a nagyobb múzeumokban, főként Amerikában, Washington D.C.-től San Diegóig.
Visszatérésekor több neves amerikai cég, többek között a Chantal, a Nambe és a Signature számára tervez poharakat, étkészleteket, kerámiákat és szanitereket. Hosszú távollét után először 1983-ban látogat Magyarországra. Ittléte során a Zsolnay-gyár és a Gránit-kőedénygyár számára is készít rajzokat. Munkásságáért 1986-ban a Magyar Köztársaság Csillagrendjével, 2004-ben, kilencvennyolc évesen a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével tüntették ki. Ugyanebben az évben a Magyar Iparművészeti Egyetem címzetes egyetemi tanárává választja. 2005-ben az Egyesült Államok Cooper-Hewitt-életműdíját ítélték neki.
Eva Zeisel sokoldalú tehetség volt. Formatervezése kiterjedt olyan területekre is, amelyek nem kapcsolódnak szervesen a kerámia-, illetve üvegművészethez. Saját tervezésű bútorok gyártását indította el, továbbá csillárokat, képeket, szőnyegeket készített, olyan tárgyakat, amelyekkel egy modern, letisztult, ugyanakkor finom, lágy vonalakkal rendelkező belső teret lehet kialakítani. Alkotásainak formáiban, színvilágában nemegyszer a magyar népművészet elemei is visszaköszönnek. Humoros formamegoldásai derűt és kedvességet kölcsönöznek bájos tárgyainak, így a használóinak is.
Haláláig, 2012. január 1-jéig aktívan élt és dolgozott. Bútorai, edényei, készletei, formatervezett tárgyai a mai napig megvásárolhatók. Unokája segítségével három éve elindította honlapját, munkájáról, dizájnelméletéről több könyvet is írt, börtönmemoárja pedig feltehetően ez évben jelenik meg.
Életművének fő darabjait ma több vezető múzeum állandó gyűjteménye mutatja be: a New York-i MoMA, a Metropolitan Múzeum, a New-York Historical Society, a londoni British Múzeum és a Victoria and Albert Múzeum, emellett a magyar Iparművészeti Múzeum is őriz néhány Eva Zeisel-tárgyat.
|
Kezdőlap | Vissza | Oldal tetejére |
|
Kezdőlap
