| |
Ezek a szavak vannak kiemelve: Panzió 2012. február 03, péntek 2012. január 30, hétfő
| 06:00
|
Hotelbiznisz: csillag vagy lakat?
[VG - Vállalatok és piacok]
|
| |
Egyre fontosabb marketingeszköz a Hotelstars minősítés, amit már 200 szálloda használhat. Sok panzióra azonban nem csillag, hanem lakat kerül.
|
| 05:00
|
Hotelbiznisz: kétirányú tendencia
[VG - Vállalatok és piacok]
|
| |
Egyre fontosabb marketingeszköz a Hotelstars minősítés, amelyet már 200 szálloda használhat. Sok panzióra azonban nem csillag, hanem lakat kerül.
|
2012. január 27, péntek
| 17:25
|
Épül az új Nagy Fal
[Hetek]
|
| |
A 2008-as világgazdasági válságot Kína egy példa nélkül álló gazdasági bravúrral hagyta a háta mögött. A pénzügyi krízisre reagálva 2008 novemberében a kínai kormány az éves GDP valamivel több mint 13 százalékára rúgó, mintegy 4 billió jüan (586 milliárd dollár) összegű fiskális ösztönző csomagot jelentett be, amelynek több mint 80 százalékát infrastrukturális beruházásokra és építkezésekre fordították. Ahogy évezredekkel korábban a kínai Nagy Falat húzták fel, a 21. századra virradóan Kína úgy kezdett hasonló volumenű építkezéssorozatba, csak most ingatlanok, autópályák vagy repülőterek százai szimbolizálták az egyes építőkockákat.
A gazdasági növekedés biztosításához és ma-gas szinten tartásához mondhatni rohamtempóban húzták fel a városokat, messze felülszárnyalva minden eddig látott fiskális expanziót. Ugyanakkor a felduzzadó építkezési hullám a magasra szökő árak mellett jelentős túlkínálatot generált az ingatlanpiacon, amely az úgynevezett "szellemvárosok" kialakulásához vezetett. Mindezek eredményeként, napjainkban becslések szerint körülbelül 64 millió lakás és ház áll üresen az ország különböző részein felépített városokban. Azonban egyes néptelen városok ingatlanjait befektetési céllal felvásárolták, ahogy ez történt az ország délkeleti részén található Qiandaohu város lakatlan, méregdrága tóparti luxusapartmanjaival is. A jelenség természetesen az üzlethelyiségeket ugyanúgy érinti. Így például Kína elképesztő ütemben növekvő fogyasztói társadalmának szimbólumaként a 2005-ben felépített, mintegy 1500 üzlethelyiséget tömörítő, napi 70 ezres vevői forgalomra tervezett bevásárlóközpont, a New South China Mall megnyitása óta csupán 1 százalékos kihasználtsággal működik, és folyosóin szinte csak a takarítók és a biztonsági őrök "lézengenek".A hirtelen mintegy "föld alól" kinövő városok tucatjai, azaz az ingatlanpiac felpörgése tehát nagyban hozzájárult a kínai gazdaság rohamos tempójú növekedéséhez. Ugyanakkor a rendkívül magas árak, a kereslet-kínálati egyensúlytalanság és a szellemvárosok számának emelkedése megkérdőjelezte a folyamat fenntarthatóságát. Túlfűtött gazdaság A gazdasági szárnyalás természetes kísérőjeként, valamint az ársokkok tovagyűrűző hatásaként az infláció is emelkedő pályára állt, valamint a korábban még 6 százalék közeli éves GDP-növekedés is jóval a 10 százalék fölötti tartományba katapultált. A túlhevült gazdasági folyamatok hatására 2010 őszén már a kínai kormány is felismerte, hogy a növekedést egy fenntartható mederbe kell terelni. Így megkezdődött a szigorú monetáris politika korszaka, melynek keretein belül, 2010 októbere óta a kínai jegybank mintegy öt alkalommal emelt alapkamatot (5,31-ről 6,56 százalékig), a bankok számára a tartalékolási követelményeket pedig kilenc lépésen keresztül 21,5 százalékra duzzasztotta, és ingatlanpiaci korlátozásokat vezetett be. A nagyobb városokban az ingatlanvásárlás feltételekhez kötése - mint a harmadik lakás vásárlásának tilalma, a fővárosban a nem helyi lakosok vásárlásának korlátozása -, valamint a kötelező önrész és a hitelkamatok mértékének megemelése, a bevezetett éves ingatlanadó mind-mind az ingatlanpiac lehűtését célozta.A szigorú monetáris politika visszavág 2011-ben, részben a megszorító jegybanki politika, illetve a globális gazdasági lassulás eredményeként a kínai fogyasztói árszínvonal növekedése a 2011. szeptemberi 6,1 százalékról decemberre egészen 4,1 százalékra zuhant vissza, míg a negyedik negyedéves, 8,9 százalékos GDP-növekedési adat már 2,5 éves mélypontnak felelt meg.A lassulás leglátványosabb jelei azonban az ingatlanpiacon voltak láthatóak, így a lakásértékesítések számában, 2011 decemberében pedig már negyedik hónapja az árakban is csökkenés mutatkozott. A Kínai Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint 2011 novemberéről decemberére 70 város közül 52-ben estek az ingatlanárak, míg két hónappal korábban csupán 33-ban. A növekedés lassulásának hatására tovább éleződő társadalmi feszültségek sokakban még inkább megkérdőjelezték az egészen eddig folytatott szigorú monetáris politika fenntarthatóságát. Ez azért megkerülhetetlen kérdés, mivel Kínában a tömegek hatalmas ereje jelentős rendszerkockázati tényező. A legfrissebb statisztika 2010-ben már 180 ezer sztrájkról, demonstrációról és tüntetésről számolt be, amely duplája a 2006-os adatoknak, és ez a növekvő tendencia feltehetően napjainkban tovább folytatódik. A média által világszerte fokozott érdeklődéssel kísért wukani demonstrációt az emelte ki a sorból, hogy az közel három hónapig húzódott el, 20 ezer fős tömeget mozgatott meg, illetve a városból teljesen kiszorították a kormányzati tisztségviselőket. A kínai vezetés így egy időre teljesen elvesztette a "falu" feletti irányítást, amire korábban aligha volt precedens. A "finomhangolás" korszakaA túlfűtött gazdasági növekedéssel kapcsolatos félelmeket így viszonylag gyors ütemben váltották fel azon aggodalmak, hogy a növekedés visszafogása netalán túl hatékonyra sikerült, és az egyéb külső sokkok hatásaival karöltve már a tervezettnél is jobban lefékezik a gazdasági aktivitást. Emiatt a vasszigorral alkalmazott, restriktív monetáris politikát felül kellett vizsgálni, nehogy a növekedés lefékezése helyett egyenesen derékba törjék azt. Így a szigorú monetáris politika után a "finomhangolás" korszakába léptünk, vagyis a kormány nagyon óvatosan manőverezve igyekszik "jumbo jet" méretű gazdaságát a leszállópálya felé irányítani, és a növekedést egy fenntartható tartományba terelni. A kínai döntéshozók meg is tették az első lépéseket a túlzott lassulás feltartóztatása érdekében. Csökkentették a pénzpiaci kamatokat, döntöttek a banki mennyiségi hitelplafonok részleges eltörléséről, és november végén a nagybankokra előírt kötelező tartalékolási ráta 50 bázispontos lazításáról is, amelyet várakozásaink szerint még akár további három ilyen nagyságrendű lazítás is követhet az idén. Egyrészről biztató, hogy a legutóbbi GDP-bővülés még bőven a 7-8 százalékos szint felett alakult, amely egyébként vízválasztó lehet egy esetleges "puha" vagy "kemény" landolás között. Azonban a tartós globális gazdasági lassulás Kínára tovagyűrűző hatása, vagy az országspecifikus makrogazdasági tényezők akár hosszabb időn keresztül is nyomás alatt tarthatják a hatalmas gazdaságot. Az alapkezelők körében végzett egyes felmérések jelenleg igen optimista kimenetelt valószínűsítenek, ugyanis a befektetők még mindig felülsúlyozzák a kitettségüket a kínai tőkepiacon, és csak töredékük számít a "kemény földet érésre". Azonban hiába zuhant a sanghaji tőzsdeindex decemberben már így is 33 hónapos mélypontra, a befektetői várakozásokkal ellentétes kimenetelű forgatókönyv további negatív meglepetést okozhatna a piacon.Úgy gondoljuk, hogy közép és hosszú távon az ország hatalmas, 3,2 billió dollárra rúgó devizatartaléka, a viszonylag alacsony - a Nemzetközi Valutaalap becslése szerint mindösszesen 27 százalékos - GDP-arányos adósságállománya, illetve állandó fogyasztói bázist jelentő 1,3 milliárdos lakossága nyújthat támaszt Kína gazdaságának. Mindezek eszközt adhatnak a döntéshozók kezébe, hogy gyorsan reagálva, mondhatni "kézi vezérléssel" és finom kalibrálással a fenntartható, stabil növekedési tartományba tereljék ezt az óriási gazdaságot. (Orosz Dániel stratégiai elemzési igazgató és Oszkó Ildikó befektetési elemző, AXA-csoport, Magyarország)
|
| 08:30
|
Most osztják a SZÉP-kártyát
[Metropol]
|
| |
Egyelőre ezernél is kevesebb vendéglátóhelyen fizethetünk meleg
ételért országszerte a Széchenyi Pihenőkártya erre fordítható
részével. Ráadásul az elfogadóhelyek többsége szállásként is működő
panzió vagy hotel, az olcsóbb, napi menüt is kínáló menzák és
kifőzdék közül még kevesen csatlakoztak a rendszerhez.
|
2012. január 23, hétfő 2012. január 18, szerda
| 19:54
|
Szállodákban is lesz idén Torkos Csütörtök
[Index]
|
| |
Az éttermek és vendéglátóipari egységek mellett idén szállodák és panziók is csatlakozhatnak a Torkos Csütörtök nevű akcióhoz országszerte. A félárú akció évek óta nagy népszerűségnek örvend.
|
2012. január 17, kedd
| 10:00
|
Videón a Shogun 2: Fall of the Samurai DLC
[Gamekapocs]
|
| |
A Total War: Shogun 2 talán a tavalyi év egyik legjobb, s talán egyetlen nagy kaliberű RTS-e, mely bőven elvisel egy expanziót. A Fall of the Samurai önállóan is futtatható, nem szükséges hozzá az alapjáték. A nyugati hatalmak megjelenésével, a szamurájok kora leáldozóban van. Uhh, de kár!
|
| 08:27
|
Államcsődben ki megy kirándulni?
[Origo - Üzleti Negyed]
|
| |
Érdeklődnek iránta, de nem bíznak a SZÉP-kártya idei sikerében az [origo]-nak nyilatkozó panziótulajdonosok. A kormány az idegenforgalom fellendítésére úgy alakította át a cafeteriarendszert, hogy a tavalyi érték többszörösét adhatják kedvezményes adózással a munkaadók dolgozóiknak üdülési célra.
|
2012. január 13, péntek
| 12:43
|
Konferenciateremtől az alfa szobáig
[Monitor Magazin]
|
| |
Bővül a kínálat, fejlesztik a szolgáltatásokat, s még hatékonyabbá teszik a komplexum energetikai működését: összesen százhuszonötmillió forintos beruházás kezdődik a vonyarcvashegyi Zenit Hotel Balaton és Helikon Taverna Panzióban, a projektet ünnepélyesen a mai nap nyitották meg.
|
2012. január 12, csütörtök
| 16:00
|
Titokzatos zeneköltő
[Hetek]
|
| |
Vivaldi legismertebb műve, a Négy évszak hallatán a hallgatóból másodpercenként kitör a kacagás. De legalábbis mosolyogni kezd egyes gyors tételeknél. A "Vörös papként" is ismert, briliáns humorú, életszerető egykori misézőpapot igazán csak az 1850-es évektől kezdték felfedezni Bach-kutatásokat végző zenetudósok. Tavaly volt 270 éve, hogy távozott a földön élők sorából. Portréján keresztül az európai zene fejlődéstörténetének egy rendkívül termékeny időszakába nyerhetünk betekintést.
"Velencében... hallottam a legjobb zenét életemben, reggel is meg délután is; olyan jó volt, hogy szívesen megtennék akár száz mérföldet is gyalogszerrel bármilyen időben, hogy ilyet hallhassak... Egy ünnepség fő része volt ez a zene, mégpedig vokális és instrumentális egyaránt; olyan jó, olyan élvezetes, olyan egyedi, annyira csodálatos és annyira különleges volt, hogy még azokat az idegeneket is elbűvölte, akik nem voltak jártasak az ilyen zenében... Olykor tizenhat vagy húsz ember is muzsikált..., és az énekesekkel hangszeres zenészek is együtt játszottak. Néha tizenhat hangszeres játszott egyszerre: tíz harsonás, négy kürtös és két viola da gambás, valami rendkívüli tökéllyel..." - így szól egy 17. századi élménybeszámoló a kiváló zeneszerzőket foglalkoztató velencei Szent Márk-székesegyházból, ahol néhány évtizeddel később a borbélymesterként kezdő, majd hobbizenészből professzionális muzsikussá lett Giovanni Battista Vivaldi hegedült, s ahol az éppenhogy tinédzserkorba lépő fia, Antonio Vivaldi, apját távollétében alkalmanként helyettesítette. De hogyan is adódott, hogy a keresztény zenének ez a 17-18. századi aranykora fektette le a modern nyugati zene alapjait?
Miután a babilóniak i. e. 586-ban lerombolják a jeruzsálemi Templomot, vele együtt a dávidi, majd lévitai zenei örökség is majdhogynem a feledés homályába vész. Az európai zene máig meghatározó entitásává az i. e. 6. században tevékenykedő Püthagorasz, illetve a nyomában járó görög filozófusok, főképp Platón zeneelmélete válik. Mert bár az őskeresztény egyház zenéje még mélyen a fogságból hazatért zsidóság erősen ritmusos zenei világában gyökeredzik, ezt a 3-4. századtól sajnálatos módon az antijudaista attitűd - az (eksztatikus) tánccal együtt - fokozatosan kiszorítja, és a hellenisztikus jellegzetességek kerülnek előtérbe. A Rómától távol eső érsekségek és kolostorok egymástól eltérő éneklési módjait és liturgiáját később I. Gergely pápa (590-604) a római dallamok mintájára egységesíti. Az egyházi zenében ettől számítva a 9. századi többszólamúság megjelenéséig az egyszólamú latin liturgikus gregorián ének válik uralkodóvá.
A világi zenében az egyszerű hangszerkísérettel játszott dalok, az úgynevezett trubadúrénekek vagy minnesángek jellemzők. Akkordokat még nem játszanak, a költő-muzsikusokat az ének dallamának variációival kísérik. A 13. századi Franciaországban a ritmus és a hangjegyírás mind magasabb szintre fejlődik, a 14. századi Itáliában a többszólamú dalokat már hangszerkísérettel játsszák. A 15-16. században a reneszánsz jegyében előkerülnek az ókori hangszerek, a hangszerkészítés technológiájának fejlődésével pedig a mesterek újabb hangszereket alkotnak. Megjelenik az önálló hangszeres zene, a basszus fekvés kiépítésével megkezdődik a hangszerek karakterizálása, rendszerezése.
A kereszténységen belül is óriási változások történnek:
a komponáláshoz is értő, képzett énekes és lantos, Luther, illetve a nyomában járó reformáció Isten Igéje mellett központba helyezi a zenét. Annak érdekében, hogy az emberek értelmesen és őszintén tudják Istent dicsérni, nemzeti nyelvre fordítják a liturgiát, majd szintén nemzeti nyelveken egyszerű és erőteljes, Istent dicsérő dalok százai születnek. Lu-ther igyekezete, hogy a 150. zsoltárt "az egyház emlékezetébe őrizzék", megvalósul, a római egyház előadásszerű
liturgiájával szemben a gyülekezet egészét is bevonják a közös éneklésbe, zenélésbe. A lutheránus tradícióhoz innéttől számítva hozzátartozik a zenetanulás.
A 17. század elején az ébredési mozgalmakkal szemben a hívek visszaszerzéséért küzdő ellenreformáció, valamint a hagyományos világkép megrendülése, az ember középpontba állítása mentén alakul tovább a katolikus egyházi zene. Eleddig a zene célja Isten természetének a bemutatása, teremtői művének szimbolizálása, most azonban világi zeneszerzők hatására a zene retorikai dimenziója kerül előtérbe. A zenei retorika mintája a klasszikus görög és római retorika, azaz a meggyőzés művészete, melynek célja: a különböző szónoki technikák által az emberek érzelmeinek felkeltése, s ezáltal a lelkek adott ügynek való megnyerése. A kor jellemzőjévé tehát a zene érzelmeket meggyőző aspektusa, az ehhez szükséges technikák kidolgozása válik, mely tulajdonképpen máig a nyugati klasszikus és populáris zene jellegzetessége. A katolikus egyház igyekszik a legjobb muzsikusokat foglalkoztatni, új zenei műfajok születnek, melyek által drámai eszközökkel igyekeznek életre kelteni a bibliai történeteket. A katedrálisokat, templomokat elárasztja a zenei fényűzés, a fülnek szóló pompa. A zenészek pedig legalább olyan - vagy gyakorta nagyobb - intenzitással szolgálják ki a színházakat, fejedelmi udvarokat, mint az egyházat. A korszak tehát - Szabolcsi Bence szavaival élve - "egy nagy zenei virradat hajnala", melyben "Európa új zenéjét egy titokzatos velencei zeneköltő" ébreszti.
Antonio Vivaldi életéről keveset tudunk. Az apjától vörös hajat öröklő - s emiatt később "Il prete rosso"-nak, azaz "Vörös pap"-nak szólított - elsőszülött feltehetőleg 1678. március 4-én, hét évvel Johann Sebastian Bach születése előtt látja meg a napvilágot. Zenére először apja tanítja, majd rövid ideig a kor egyik legismertebb zeneszerzőjétől, Giovanni Legrenzitől is órákat vesz. A gyakorta betegeskedő Vivaldit tízévesen apja papi tanulmányokra adja, mellette Corellinél zeneszerzést tanul. 1703. március 23-án szentelik pappá. Templomi állást vállal, miséket celebrál, azonban "titkos betegsége" miatt hamar rákényszerül annak feladására. Ugyanis miután harmadik alkalommal fordul elő vele, hogy mise közben kirohan, hogy a bensejében felsejlő dallamokat lejegyezze, az inkvizíció perbe fogja, s felfüggesztik misézőpapi állásából. Bár egy későbbi levele szerint csak asztmája kényszerítette a misék közbeni különös közjátékra, s nem keveredett konfliktusba a klérussal, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy Vivaldi ezek után soha többé nem celebrál misét.
Állást kap az Ospedale della Pietá (Kegyelem Árvaház) konzervatóriumban, s hegedűtanárként, kóruskarnagyként és zeneszerzőként dolgozik. Vivaldit szerződése arra kötelezi, hogy folytonosan új műveket alkosson, így igyekszik megismerkedni korának minden létező hangszerével. Új vonásnemek kitalálásával továbbfejleszti a vonós játéktechnikát, a csellisták a hüvelykfekvéseket köszönhetik neki. Eleinte hegedűművészként koncertezik Európában, de rövidesen már zeneszerzőként hódítja a kontinenst. Hihetetlen mennyiségben ontja magából az újabbnál újabb műveket. A legenda szerint kevesebb időre van szüksége ahhoz, hogy egy koncertnyi anyagot megírjon, mint amennyi idő alatt a kottamásolók lekörmölik munkáit. Eleinte főként hegedűre írja műveit, ám 1713-ban az opera műfajában is bemutatkozik Ottone in Villa című alkotásával, fergeteges sikerrel.
Az opera műfaja egyébként a barokk zene szülöttje, a görög tragédiák zenével való életre keltése mentén, s Claudio Monteverdi keze nyomán fejlődik ki. Az addig jellemző többszólamú, monumentális kórusművek helyett a szöveg kerül középpontba, s megjelenik az akkordokkal kísért szólóének. Az új műfaj célja: a szöveg, a zene, a koreográfia és a díszlet együttes erejével erőteljesen hatni, a közönséget mindinkább bevonni az érzelmek világába. A műfajt világi eredete ellenére a katolikus egyház istentiszteletein is előszeretettel üdvözlik. Vivalditól a zenetörténészek közel ötven operát jegyeznek, maga a szerző egyik levelében azonban kilencvennégyet említ.
Vivaldi szoros barátságba kerül operái szólistájával, Anna Giraud énekesnővel, a pletykák azonban a barátságnál többet sejtenek. Vivaldi a színházi világban és tanárként is tevékenykedik, s tovább kísérletezik a műfajokkal. A versenymű vagy concerto - egy vagy több szólóhangszerre és zenekarra írt - műfaját például ő fejleszti tovább, kialakul annak máig érvényes formai felépítése. A ritronell forma - azaz refrénszerű visszatérések váltakozása a szólóhangszeren játszott epizódszerű szakaszokkal - szintén Vivaldinak köszönhetően válik általánosan elfogadottá. Vivaldi formagazdag, egyszerű dallamossággal dolgozó, élénk, lendületes, máskor drámai, szenvedélyes, de sohasem unalmas, színes hangszerelésű versenyművei elárasztják egész Európát. Legismertebb versenyműve a saját szonettjei által inspirált Négy évszak, mely százötven évvel később, a romantika idején megjelenő szimfonikus költemények és programzene elődjének tekinthető. Ebben a műben a szerző kiválóan használja korának zeneretorikai tankönyveit. A zene retorikai funkciójának előretörésével ugyanis könyvekbe gyűjtik, hogy adott lelkiállapotokat, természeti jelenségeket, drámai történéseket mely hangnemekkel, hangszerekkel, ritmusokkal ildomos megjeleníteni. Így válik a magas hang a hegy és az ég, a mély hang a völgy és a pokol, a félhanglépés a szenvedés és a fájdalom, a hirtelen szünet a hallgatás vagy a halál szimbólumává. A dúr az öröm, a moll a szomorúság, a gyász kifejező hangneme lesz.
A barokk zeneszerző dolga tehát, hogy elsajátítsa a szövegek interpretálására használatos mintegy százötven figurát, dallamot, zenei fordulatot, a zeneszerzés minden mozzanatát a kitalálástól a teljes kidolgozásig, díszítésig, hogy utána e keretek ismeretében és segítségével legyen egyedi és újító. S bár a barokk idején a zeneszerzők iparszerűen űzik mesterségüket, egyenesen "gyártják" a zeneműveket, tehetség és megfelelő inspiráció híján azonban a technikák elsajátítása még korántsem garantálja műalkotások létrejöttét.
A szenvedélyes, eredeti humorú Vivaldi királyoknak és fejedelmeknek ajánlja műveit, akik állítólag több időt szentelnek neki, mint saját minisztereiknek. Rómában is előszeretettel játsszák műveit, a soros pápák is felfigyelnek rá, óriási elismertségnek örvend. Veszte azonban a korabeli katolikus egyház fejeinek összességére jellemző luxus iránti szertelen rajongás és a mértéktelen költekezés. Az aszkézist, a merev, egyházi kereteket nehezen viselő zenészt sokan kicsapongó, világi embernek ítélik, bár több partitúrája Laus Deo! (Dicsérd Istent!) felirattal kezdődik. Az 1730-as években Ferrarában világias életmódja miatt az egyházi állam vezetője nem engedi játszani műveit, 1740-ben a Pietá elbocsátja állásából. Bécsbe utazik, hogy az uralkodót megnyerje szponzorának, anyagi nehézségei miatt fillérekért árusítja ki műveit. 1741-ben, hatvanhárom évesen ismeretlen eredetű láz végez vele Bécs közelében, egy Duna-parti panzióban. A szegények temetőjében hantolják el, sírhelyét később felszámolják. A bécsi Szent István dóm halotti anyakönyvi bejegyzésében röviden csak annyi áll: "Tisztelendő Antonij Vivaldi úr, világi pap, a Satler-féle házban, a Karintiai kapunál, a spittal temetőben, kisharangozás."
Bár az utókorra körülbelül hétszázhetven művet hátrahagyó Vivaldit a zenekutatók nem sorolják a legnagyobb alkotók közé, mégis sok barokk zeneszerző modellnek tekinti. Lutheránus kortársa, Bach például tanulmányozza műveit, és átiratokat is készít. Vivalditól eltérően azonban Bach igyekszik a zene szimbolikus, retorikai és eksztatikus dimenzióit egyaránt integrálni. Vivaldi fényes, csillogó, sziporkázó, szeszélyes, lelkendező, kiszámíthatatlan, mozgalmas; Bachot intellektualizmusa, mély tartalma, ötletgazdagsága, kora zenei formavilágának tökéletes és precíz kihasználása teszi izgalmassá.
Az északi pontossághoz képest tehát Vivaldi laza, felelőtlen, korabeli kritikusai fel is róják neki, hogy ellenpontjai időnként hiányosak, basszusai pedig hibásak. S bár kétségtelen, hogy a barokk legnagyobb mesterének Bach tekinthető, az itáliai művész hatása is vitathatatlan, maga a korszak pedig megkerülhetetlen. Ugyanis még ha az utókor gúnyképp "barokknak" - a barocco annyit tesz: nyakatekert, fonák, különös, szabálytalan - csúfolja is e korszakot, a zenében mégis a legnagyobb formaalkotó időszakként tartják számon, hiszen a ma is használatos zenei formák és műfajok - például az énekes és hangszeres zene, szövegcentrikus szólóéneklés, ellenpont, akkordokban való gondolkodás, zenekarok felépítése - ekkor alakulnak ki. Ezzel együtt a barokk expresszív leíró zene, de a zeneszerző nem bensejének feltárására törekszik, a célja csupán kellemes hangzás létrehozása különleges hatások által.
A korszak másik fontos jellemzője, hogy az egyházi zene fokozatosan veszít erejéből, s a világi zene kerül a figyelem középpontjába, és ebben Vivaldinak is jelentős szerepe van.
|
| 10:16
|
Titokzatos zeneköltő
[Hetek]
|
| |
Vivaldi legismertebb műve, a Négy évszak hallatán a hallgatóból másodpercenként kitör a kacagás. De legalábbis mosolyogni kezd egyes gyors tételeknél. A "Vörös papként" is ismert, briliáns humorú, életszerető egykori misézőpapot igazán csak az 1850-es évektől kezdték felfedezni Bach-kutatásokat végző zenetudósok. Tavaly volt 270 éve, hogy távozott a földön élők sorából. Portréján keresztül az európai zene fejlődéstörténetének egy rendkívül termékeny időszakába nyerhetünk betekintést.
"Velencében... hallottam a legjobb zenét életemben, reggel is meg délután is; olyan jó volt, hogy szívesen megtennék akár száz mérföldet is gyalogszerrel bármilyen időben, hogy ilyet hallhassak... Egy ünnepség fő része volt ez a zene, mégpedig vokális és instrumentális egyaránt; olyan jó, olyan élvezetes, olyan egyedi, annyira csodálatos és annyira különleges volt, hogy még azokat az idegeneket is elbűvölte, akik nem voltak jártasak az ilyen zenében... Olykor tizenhat vagy húsz ember is muzsikált..., és az énekesekkel hangszeres zenészek is együtt játszottak. Néha tizenhat hangszeres játszott egyszerre: tíz harsonás, négy kürtös és két viola da gambás, valami rendkívüli tökéllyel..." - így szól egy 17. századi élménybeszámoló a kiváló zeneszerzőket foglalkoztató velencei Szent Márk-székesegyházból, ahol néhány évtizeddel később a borbélymesterként kezdő, majd hobbizenészből professzionális muzsikussá lett Giovanni Battista Vivaldi hegedült, s ahol az éppenhogy tinédzserkorba lépő fia, Antonio Vivaldi, apját távollétében alkalmanként helyettesítette. De hogyan is adódott, hogy a keresztény zenének ez a 17-18. századi aranykora fektette le a modern nyugati zene alapjait?
Miután a babilóniak i. e. 586-ban lerombolják a jeruzsálemi Templomot, vele együtt a dávidi, majd lévitai zenei örökség is majdhogynem a feledés homályába vész. Az európai zene máig meghatározó entitásává az i. e. 6. században tevékenykedő Püthagorasz, illetve a nyomában járó görög filozófusok, főképp Platón zeneelmélete válik. Mert bár az őskeresztény egyház zenéje még mélyen a fogságból hazatért zsidóság erősen ritmusos zenei világában gyökeredzik, ezt a 3-4. századtól sajnálatos módon az antijudaista attitűd - az (eksztatikus) tánccal együtt - fokozatosan kiszorítja, és a hellenisztikus jellegzetességek kerülnek előtérbe. A Rómától távol eső érsekségek és kolostorok egymástól eltérő éneklési módjait és liturgiáját később I. Gergely pápa (590-604) a római dallamok mintájára egységesíti. Az egyházi zenében ettől számítva a 9. századi többszólamúság megjelenéséig az egyszólamú latin liturgikus gregorián ének válik uralkodóvá.
A világi zenében az egyszerű hangszerkísérettel játszott dalok, az úgynevezett trubadúrénekek vagy minnesángek jellemzők. Akkordokat még nem játszanak, a költő-muzsikusokat az ének dallamának variációival kísérik. A 13. századi Franciaországban a ritmus és a hangjegyírás mind magasabb szintre fejlődik, a 14. századi Itáliában a többszólamú dalokat már hangszerkísérettel játsszák. A 15-16. században a reneszánsz jegyében előkerülnek az ókori hangszerek, a hangszerkészítés technológiájának fejlődésével pedig a mesterek újabb hangszereket alkotnak. Megjelenik az önálló hangszeres zene, a basszus fekvés kiépítésével megkezdődik a hangszerek karakterizálása, rendszerezése.
A kereszténységen belül is óriási változások történnek:
a komponáláshoz is értő, képzett énekes és lantos, Luther, illetve a nyomában járó reformáció Isten Igéje mellett központba helyezi a zenét. Annak érdekében, hogy az emberek értelmesen és őszintén tudják Istent dicsérni, nemzeti nyelvre fordítják a liturgiát, majd szintén nemzeti nyelveken egyszerű és erőteljes, Istent dicsérő dalok százai születnek. Lu-ther igyekezete, hogy a 150. zsoltárt "az egyház emlékezetébe őrizzék", megvalósul, a római egyház előadásszerű
liturgiájával szemben a gyülekezet egészét is bevonják a közös éneklésbe, zenélésbe. A lutheránus tradícióhoz innéttől számítva hozzátartozik a zenetanulás.
A 17. század elején az ébredési mozgalmakkal szemben a hívek visszaszerzéséért küzdő ellenreformáció, valamint a hagyományos világkép megrendülése, az ember középpontba állítása mentén alakul tovább a katolikus egyházi zene. Eleddig a zene célja Isten természetének a bemutatása, teremtői művének szimbolizálása, most azonban világi zeneszerzők hatására a zene retorikai dimenziója kerül előtérbe. A zenei retorika mintája a klasszikus görög és római retorika, azaz a meggyőzés művészete, melynek célja: a különböző szónoki technikák által az emberek érzelmeinek felkeltése, s ezáltal a lelkek adott ügynek való megnyerése. A kor jellemzőjévé tehát a zene érzelmeket meggyőző aspektusa, az ehhez szükséges technikák kidolgozása válik, mely tulajdonképpen máig a nyugati klasszikus és populáris zene jellegzetessége. A katolikus egyház igyekszik a legjobb muzsikusokat foglalkoztatni, új zenei műfajok születnek, melyek által drámai eszközökkel igyekeznek életre kelteni a bibliai történeteket. A katedrálisokat, templomokat elárasztja a zenei fényűzés, a fülnek szóló pompa. A zenészek pedig legalább olyan - vagy gyakorta nagyobb - intenzitással szolgálják ki a színházakat, fejedelmi udvarokat, mint az egyházat. A korszak tehát - Szabolcsi Bence szavaival élve - "egy nagy zenei virradat hajnala", melyben "Európa új zenéjét egy titokzatos velencei zeneköltő" ébreszti.
Antonio Vivaldi életéről keveset tudunk. Az apjától vörös hajat öröklő - s emiatt később "Il prete rosso"-nak, azaz "Vörös pap"-nak szólított - elsőszülött feltehetőleg 1678. március 4-én, hét évvel Johann Sebastian Bach születése előtt látja meg a napvilágot. Zenére először apja tanítja, majd rövid ideig a kor egyik legismertebb zeneszerzőjétől, Giovanni Legrenzitől is órákat vesz. A gyakorta betegeskedő Vivaldit tízévesen apja papi tanulmányokra adja, mellette Corellinél zeneszerzést tanul. 1703. március 23-án szentelik pappá. Templomi állást vállal, miséket celebrál, azonban "titkos betegsége" miatt hamar rákényszerül annak feladására. Ugyanis miután harmadik alkalommal fordul elő vele, hogy mise közben kirohan, hogy a bensejében felsejlő dallamokat lejegyezze, az inkvizíció perbe fogja, s felfüggesztik misézőpapi állásából. Bár egy későbbi levele szerint csak asztmája kényszerítette a misék közbeni különös közjátékra, s nem keveredett konfliktusba a klérussal, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy Vivaldi ezek után soha többé nem celebrál misét.
Állást kap az Ospedale della Pietá (Kegyelem Árvaház) konzervatóriumban, s hegedűtanárként, kóruskarnagyként és zeneszerzőként dolgozik. Vivaldit szerződése arra kötelezi, hogy folytonosan új műveket alkosson, így igyekszik megismerkedni korának minden létező hangszerével. Új vonásnemek kitalálásával továbbfejleszti a vonós játéktechnikát, a csellisták a hüvelykfekvéseket köszönhetik neki. Eleinte hegedűművészként koncertezik Európában, de rövidesen már zeneszerzőként hódítja a kontinenst. Hihetetlen mennyiségben ontja magából az újabbnál újabb műveket. A legenda szerint kevesebb időre van szüksége ahhoz, hogy egy koncertnyi anyagot megírjon, mint amennyi idő alatt a kottamásolók lekörmölik munkáit. Eleinte főként hegedűre írja műveit, ám 1713-ban az opera műfajában is bemutatkozik Ottone in Villa című alkotásával, fergeteges sikerrel.
Az opera műfaja egyébként a barokk zene szülöttje, a görög tragédiák zenével való életre keltése mentén, s Claudio Monteverdi keze nyomán fejlődik ki. Az addig jellemző többszólamú, monumentális kórusművek helyett a szöveg kerül középpontba, s megjelenik az akkordokkal kísért szólóének. Az új műfaj célja: a szöveg, a zene, a koreográfia és a díszlet együttes erejével erőteljesen hatni, a közönséget mindinkább bevonni az érzelmek világába. A műfajt világi eredete ellenére a katolikus egyház istentiszteletein is előszeretettel üdvözlik. Vivalditól a zenetörténészek közel ötven operát jegyeznek, maga a szerző egyik levelében azonban kilencvennégyet említ.
Vivaldi szoros barátságba kerül operái szólistájával, Anna Giraud énekesnővel, a pletykák azonban a barátságnál többet sejtenek. Vivaldi a színházi világban és tanárként is tevékenykedik, s tovább kísérletezik a műfajokkal. A versenymű vagy concerto - egy vagy több szólóhangszerre és zenekarra írt - műfaját például ő fejleszti tovább, kialakul annak máig érvényes formai felépítése. A ritronell forma - azaz refrénszerű visszatérések váltakozása a szólóhangszeren játszott epizódszerű szakaszokkal - szintén Vivaldinak köszönhetően válik általánosan elfogadottá. Vivaldi formagazdag, egyszerű dallamossággal dolgozó, élénk, lendületes, máskor drámai, szenvedélyes, de sohasem unalmas, színes hangszerelésű versenyművei elárasztják egész Európát. Legismertebb versenyműve a saját szonettjei által inspirált Négy évszak, mely százötven évvel később, a romantika idején megjelenő szimfonikus költemények és programzene elődjének tekinthető. Ebben a műben a szerző kiválóan használja korának zeneretorikai tankönyveit. A zene retorikai funkciójának előretörésével ugyanis könyvekbe gyűjtik, hogy adott lelkiállapotokat, természeti jelenségeket, drámai történéseket mely hangnemekkel, hangszerekkel, ritmusokkal ildomos megjeleníteni. Így válik a magas hang a hegy és az ég, a mély hang a völgy és a pokol, a félhanglépés a szenvedés és a fájdalom, a hirtelen szünet a hallgatás vagy a halál szimbólumává. A dúr az öröm, a moll a szomorúság, a gyász kifejező hangneme lesz.
A barokk zeneszerző dolga tehát, hogy elsajátítsa a szövegek interpretálására használatos mintegy százötven figurát, dallamot, zenei fordulatot, a zeneszerzés minden mozzanatát a kitalálástól a teljes kidolgozásig, díszítésig, hogy utána e keretek ismeretében és segítségével legyen egyedi és újító. S bár a barokk idején a zeneszerzők iparszerűen űzik mesterségüket, egyenesen "gyártják" a zeneműveket, tehetség és megfelelő inspiráció híján azonban a technikák elsajátítása még korántsem garantálja műalkotások létrejöttét.
A szenvedélyes, eredeti humorú Vivaldi királyoknak és fejedelmeknek ajánlja műveit, akik állítólag több időt szentelnek neki, mint saját minisztereiknek. Rómában is előszeretettel játsszák műveit, a soros pápák is felfigyelnek rá, óriási elismertségnek örvend. Veszte azonban a korabeli katolikus egyház fejeinek összességére jellemző luxus iránti szertelen rajongás és a mértéktelen költekezés. Az aszkézist, a merev, egyházi kereteket nehezen viselő zenészt sokan kicsapongó, világi embernek ítélik, bár több partitúrája Laus Deo! (Dicsérd Istent!) felirattal kezdődik. Az 1730-as években Ferrarában világias életmódja miatt az egyházi állam vezetője nem engedi játszani műveit, 1740-ben a Pietá elbocsátja állásából. Bécsbe utazik, hogy az uralkodót megnyerje szponzorának, anyagi nehézségei miatt fillérekért árusítja ki műveit. 1741-ben, hatvanhárom évesen ismeretlen eredetű láz végez vele Bécs közelében, egy Duna-parti panzióban. A szegények temetőjében hantolják el, sírhelyét később felszámolják. A bécsi Szent István dóm halotti anyakönyvi bejegyzésében röviden csak annyi áll: "Tisztelendő Antonij Vivaldi úr, világi pap, a Satler-féle házban, a Karintiai kapunál, a spittal temetőben, kisharangozás."
Bár az utókorra körülbelül hétszázhetven művet hátrahagyó Vivaldit a zenekutatók nem sorolják a legnagyobb alkotók közé, mégis sok barokk zeneszerző modellnek tekinti. Lutheránus kortársa, Bach például tanulmányozza műveit, és átiratokat is készít. Vivalditól eltérően azonban Bach igyekszik a zene szimbolikus, retorikai és eksztatikus dimenzióit egyaránt integrálni. Vivaldi fényes, csillogó, sziporkázó, szeszélyes, lelkendező, kiszámíthatatlan, mozgalmas; Bachot intellektualizmusa, mély tartalma, ötletgazdagsága, kora zenei formavilágának tökéletes és precíz kihasználása teszi izgalmassá.
Az északi pontossághoz képest tehát Vivaldi laza, felelőtlen, korabeli kritikusai fel is róják neki, hogy ellenpontjai időnként hiányosak, basszusai pedig hibásak. S bár kétségtelen, hogy a barokk legnagyobb mesterének Bach tekinthető, az itáliai művész hatása is vitathatatlan, maga a korszak pedig megkerülhetetlen. Ugyanis még ha az utókor gúnyképp "barokknak" - a barocco annyit tesz: nyakatekert, fonák, különös, szabálytalan - csúfolja is e korszakot, a zenében mégis a legnagyobb formaalkotó időszakként tartják számon, hiszen a ma is használatos zenei formák és műfajok - például az énekes és hangszeres zene, szövegcentrikus szólóéneklés, ellenpont, akkordokban való gondolkodás, zenekarok felépítése - ekkor alakulnak ki. Ezzel együtt a barokk expresszív leíró zene, de a zeneszerző nem bensejének feltárására törekszik, a célja csupán kellemes hangzás létrehozása különleges hatások által.
A korszak másik fontos jellemzője, hogy az egyházi zene fokozatosan veszít erejéből, s a világi zene kerül a figyelem középpontjába, és ebben Vivaldinak is jelentős szerepe van.
|
Kezdőlap | Vissza | Oldal tetejére |
|
Kezdőlap
